Mondanom kell valamit a félelemről. Ez az élet egyetlen igazi ellensége. Csak a félelem tudja legyőzni az életet. Okos, alattomos ellenség, én aztán tudom. Nincs benne tisztesség, kímélet, nem ismer törvényt, sem illendőséget, nem ad irgalmat. Az ember leggyengébb pontjára támad, tévedhetetlenül, könnyedén megtalálja. Mindig az agyban kezdődik. Egyik pillanatban nyugodtnak, magabiztosnak, boldognak érezzük magunkat. Aztán a félelem, a csendes kétség mezébe rejtezve, beoson az agyunkba, mint egy kém. A kétség találkozik a hitetlenséggel, és a hitetlenség megpróbálja kilökni. De a hitetlenség szegényesen felfegyverzett gyalogos katona. A kétség könnyedén elintézi. Az ember szorongani kezd. Jön az ésszerűség, hogy harcoljon értünk. Megnyugszunk. Az ésszerűség fel van szerelve a legújabb haditechnikával. De csodálkozásunkra, a magasabb rendű taktika és sok vitathatatlan győzelem ellenére az ésszerűséget leterítik. Érezzük, hogy gyengülünk, ingadozunk. Szorongásunk rémületté változik.
A félelem ezután teljesen a testünk felé fordul, amely tudja, hogy szörnyű nagy baj van. A tüdőnk már elrepült, mint egy madár, a beleink elsiklottak, mint egy kígyó. Most a nyelv roskad össze holtan, mint egy oposszum, állkapcsaink pedig egy helyben vágtatnak. A fülünk megsüketül. Izmaink reszketni kezdenek, mintha maláriát kaptak volna, és a térdünk úgy remeg, mintha táncolna. És ugyanez történik a testünk többi részével. Minden részünk, a neki legalkalmasabb módon, szétesik. Csak a szemünk működik jól. Mindig megfelelő figyelemmel kíséri a félelmet.
Elhamarkodott döntéseket hozunk. Elűzzük legutolsó szövetségeseinket: a reményt és a bizalmat. És máris legyőztük magunkat. Á félelem, ami végtére csak egy érzet, diadalmaskodott rajtunk.
Nehéz a dolgot szavakba foglalni. Mert a félelem, az igazi félelem, ami alapjainkban ráz meg, amit akkor érzünk, ha szemtől szembe kell állnunk halandó végünkkel, úgy befészkeli magát az emlékezetbe, mint az üszök: igyekszik mindent elrohasztani, még a szavakat is, amelyekkel beszélnénk róla. Épp ezért küzdenünk kell, hogy kifejezhessük. Keményen küzdenünk kell, hogy a szavak fényével rávilágítsunk. Mert ha nem küzdünk, ha a félelmünk szótlan sötétséggé válik, amelyet elkerülünk, amelyet talán még elfelejtenünk is sikerül, kitesszük magunkat a félelem újabb támadásainak, mert igazából sohasem szálltunk szembe az ellenféllel, amely legyőzött bennünket.
A félelem ezután teljesen a testünk felé fordul, amely tudja, hogy szörnyű nagy baj van. A tüdőnk már elrepült, mint egy madár, a beleink elsiklottak, mint egy kígyó. Most a nyelv roskad össze holtan, mint egy oposszum, állkapcsaink pedig egy helyben vágtatnak. A fülünk megsüketül. Izmaink reszketni kezdenek, mintha maláriát kaptak volna, és a térdünk úgy remeg, mintha táncolna. És ugyanez történik a testünk többi részével. Minden részünk, a neki legalkalmasabb módon, szétesik. Csak a szemünk működik jól. Mindig megfelelő figyelemmel kíséri a félelmet.
Elhamarkodott döntéseket hozunk. Elűzzük legutolsó szövetségeseinket: a reményt és a bizalmat. És máris legyőztük magunkat. Á félelem, ami végtére csak egy érzet, diadalmaskodott rajtunk.
Nehéz a dolgot szavakba foglalni. Mert a félelem, az igazi félelem, ami alapjainkban ráz meg, amit akkor érzünk, ha szemtől szembe kell állnunk halandó végünkkel, úgy befészkeli magát az emlékezetbe, mint az üszök: igyekszik mindent elrohasztani, még a szavakat is, amelyekkel beszélnénk róla. Épp ezért küzdenünk kell, hogy kifejezhessük. Keményen küzdenünk kell, hogy a szavak fényével rávilágítsunk. Mert ha nem küzdünk, ha a félelmünk szótlan sötétséggé válik, amelyet elkerülünk, amelyet talán még elfelejtenünk is sikerül, kitesszük magunkat a félelem újabb támadásainak, mert igazából sohasem szálltunk szembe az ellenféllel, amely legyőzött bennünket.
( Yann Martel )
[ Life of Pi ]
www.QuoteSweet.com